A történelem nagy vesszőparipája a társadalom foglalkoztatásának kérdése. Korszaktól és politikai berendezkedéstől függetlenül egy örök problémává vált az emberek munkába állítása. Az ember szereti fontosnak érezni magát, a legtöbb esetben nyugtalanítja és bosszantja a tudat, ha egy adott ország, vállalat vagy család működéséhez nem tud érdemben hozzáadni, szellemi és materiális profitot termelni.

Már a homo sapiens földi jelenlétének kezdeténél is megjelentek a különböző „munkafolyamatok”: elkülönültek a vadászó férfiak, az anyák és az antik barlangfestő „street artosok”. Az ókori Hellászban kereskedők, kézművesek jelentek meg, és a foglalkoztatottság a globalizációval kéz a kézben egyre magasabb szintekre emelkedett.

Ébresztőórák helyett emberek dolgoztak a módosabb polgárok felébresztésén, külön polgári szakmának számított a patkányölés, és a fiatal diákok a szórólapozás helyett kuglibábukat állítgattak fel dédapáink bowling pályáján. Ahogy a pattintott kőfaragókat felváltották a szakavatott kőművesek, úgy a technika, a tudomány és az emberi leleménynek köszönhetően (?) a munkavállalás póker asztalán a teknővájóknak, az emberi „ébresztőóráknak” vagy a telefonközpont-kezelőknek mára már nem osztanak lapot.

A huszadik század előszobájában pedig mintha minden lyukat sikerült volna befoltozni a mindennapi élet területén.

Ezek az emberek új munka után nézhettek, vagy munkanélkülivé váltak, mely fokozta a társadalmi szegregációt, a vagyoni diszparitást, és a belpolitika irányítóit pedig felelősségteljes tevékenységre ösztönözte. A cél mindig ugyanaz: a szociális háló kiszélesítése és a szinte vagy gyakorlatilag teljes foglalkoztatottság megoldása. A magyar példa ékeskedik ennél a fejezetnél: a Kádár-korszak furcsaságaira, például a fusizókra és maszekra gyakran emlékszünk vissza keserédes nosztalgiával. Sokan visszasírják az időt, amikor mindenkit munkára köteleztek, és az utcán nem szembesültünk nap mint nap a hajléktalanok tragédiájával. Ez a rendszer – mint azt mostmár a Száray könyvek is írják – nem volt fenntartható csak súlyos hitelek felvételével, melynek hatását még ma is nyögjük. A magyar példa is abszolút világosan mutatja, hogy az ember, ahogy kitalálja, hogy lehet valamit hatékonyabban, gyorsabban és olcsóbban véghezvinni, onnantól kezdve az emberi tényezőket háttérbe szorítva a fölösleges kategóriába kerülve konkrét hivatások és megszokott munkahelyek kerülhetnek „dögrovásra”.

A teknővájó vagy a patkányölő lehet kevésbé közeli példa, de Bill Gates az American Enterprise Institute (AEI) konferenciáján felszólalva foglalt állást, a problémát közelebb hozva a nagyérdeműhöz. Ha ma már konkrétan beszélgethetünk az okostelefonunkkal, akkor a sofőrök és pincérek sorsa is meg van pecsételve.

A technika tehát rohamosan építgeti Jenga-tornyát,

viszont az emberek továbbképzése és munkájának helyettesítése valahogy mindig a kérdéskör margójára kerül. Ezen gondolkozzunk tehát, mikor az Apple WWDC eventjét steamelve lerágott körmökkel várjuk az „ájfónhatszáz” érkezését: Vajon tudja-e tartani a lépést korlátok közé szorított emberi agyunk és emberségünk a tudomány rohamtempójával? Lehet, hogy kicsit utopisztikus gondolat ennek megoldása, de hátha, talán még társadalomtudományi elmélet vagy doktrína válhat belőle…

Szerző: Muck Ferenc