Volt már valaha, igazán vad ötleted, álmod, spontán nekiindulásod a világnak? Ha nem, ne szomorkodj, csak tanulj a történetemből, hátha legközelebb téged visznek el egy „álomútra”.
Közel egy éve, hajnalban olvastam egy NG cikket egy fiatal magyar fotósról és az őt kísérő kulturális antropológusról, aki valahol Afrikában jártak…Rákerestem a srácra neten, és írtam neki egy pár soros gratulációt, hozzátéve, hogy ha lesz legközelebb expedíciója tudassa velem…
Jegyzeteket rendezek, képeket válogatok. Számokat hallgatok, amik velünk voltak a hosszú úton…merthogy az álom valósággá vált…amit, akkor ott egy februári éjszakán beleírtam a naplómba idei célként: Grand Africa Tour 2013…
3 hónap, 4 kerék, 9 ország, 28 000 km-nyi megakaland a világ egyik legszegényebb kontinensén Afrikában.
Kezdetben úgy éreztem magam, mint aki egy extra szafarin vesz részt az anyósülésen. Persze ezt az álmomat G. hamar „szertefosztotta”. Kezdődött a reggeli korán (hajnalban) keléssel és az őrmester stílussal, folytatódott a szállás kereséssel, kaja intézéssel, alkudozással, papírok, vízumok töltögetésével, szervezéssel egyszóval mindennel, ami nem a fényképezőgép és az autó kormánykerekével történő művelet volt…de nem panaszkodom, hamar felvettem a kesztyűt.
A mélyvíz csak az elején jó az újoncnak, így érkezésem után nem sokkal, már az Afarok földjén szeltük a homokot dzsippünkkel 4esben. Közben egyszer kétszer itt is megálltunk, de fő célunk az ERta’Ale vulkán volt, ahol 3 éve több tudóst is kivégeztek az éjszaka leple alatt.
A nem várt esőzések miatt, hirtelen megáradt folyók minket is a késő du.-i indulásra szorítottak, így a vulkánhoz felvezető utolsó 1,5 órát vaksötétben kellett megtennünk. Hiába volt nálunk fejlámpa biztonsági okokból nem kockáztathattuk meg, hogy használjuk azokat, beszélgetni sem nagyon volt kedvünk, igyekeztünk fülelni és a csillagok fénye mellett megtalálni az utat a pengeéles megszilárdult lávafolyam redőiben.
Életem egyik legfélelmetesebb szituációja is itt történt:
Hirtelen zajokat hallottunk magunk mögött. Több ember gyors határozott léptekkel közeledett. G csak annyit mondott, hogy tünés és már ott sem volt mellettem. Eltűnt a dermedt lávasziklák között. Nagyon megijedtem, de nem maradhattam a csoporttal, hiszen ha rosszakarók közelítenek, az esélyeimet nagyban lerontom, ha a hangoskodó tolmácsunkkal és annak társával maradok. Elkezdtem felfelé a vulkán irányába szaladni, lehúztam a zoknim, hogy ne világítson többé. Távol az úttól lekuporodtam egy öblös szikla alá és csak hallgatóztam, hátha kiderül kik érték utol a csoportunkat. Jó pár perc telt el úgy, hogy a szívdobogásomtól nem hallottam semmit, és közben végig arra gondoltam mi lesz velem reggelig, hogy találok meg bárkit is ezen a kietlen tájon?
Szerencsék volt. A csoport, akik beértek, az etióp hadsereg speciálisan kiképzett katonáiból álló csapat, miattunk jött fel, hogy védelmezzenek, de persze a hírük nem jutott el hozzánk. Hoztak egy tevét is, így a további utat már csomagok, fotóstáskák nélkül tehettük meg…
A fortyogó élő láva látványa, élménye fantasztikusan magával ragadó…aki szereti nézni a tűzet, az a láva megszállottja lesz…
Etiópiát, követte Djibouti a volt francia gyarmat, amiről sokan nem is tudják micsoda természeti kincseket rejt. Volt szerencsénk itt is több kalandba belebonyolódni…Egyik éjszakánkat kényszerből majdnem a Lac Assal sós tó mellett kellett eltöltenünk. Egy korábbi kisebb baleset miatt a terepjárónk benzintartálya megsérült, kevesebb benzint volt képes befogadni, hogy pontosan ennyivel kevesebbet nem tudtuk, így könnyen elszámoltunk magunkat. Sötét éjszaka felfelé menet az autó egyik percről a másikra elvesztette erejét és megállt alattunk. Se térerő, se feltöltött műholdas telefon, se hálózsák…csak 2 ember a kőtenger közepén 90km-re az első településtől egy idegen országban. Szerencsénk volt ismét. Egy későn végző bányászcsoport öreg Isuzuja húzott el minket a cityibe tizeed magával. A veszteséglista 2 elszakadt kötél és francia vendéglátóink vacsorájáról való lemaradás volt csupán.
Djibouti cityit elhagyva Szomáiföld felé vettük az irányt. Ami minden képzeletünket felülmúlta. De facto államként ugyan létező országba igyekeztünk átjutni, ahol azonban minden eddig nemzetközi jogelvet, segélykérési lehetőséget el kellett felejtenünk, hiszen ezt az országot nem ismerte el egy másik állam sem. Így baj esetén magunkra maradunk. Bajok persze akadtak mindjárt az elején, hiszen egy közel 300km-es jelöletlen utas sivatagon kellett magunkat átverekedni. Elakadtunk du., elástuk az autót este, elmerültünk a homokban éjszaka. Gyalogsági lapát, szőnyeg, deszka, gyűjtött rőzse, minden került a gumik alá, de hosszú távon nem volt megoldás. „Bérelt” sofőrrel jutottunk ki a sivatagból, így is közel 24 óráig tartott az utat megtenni, míg a fővárosba Hargheisába értünk. A rendkívül erős muzulmán vallás miatt, még nekem is csadort kellett húznom, de nagyon élveztem, hiszen teljesen beleolvadtam az utcaképbe, bátran bámészkodhattam, sétálgathattam a piacon az emberek között. Az országban nincs szociális ellátó rendszer, nem kérnek és nem fizetnek társadalombiztosítást és nincsenek bankok. Az emberek mégis megoldják ezt, az utcán vannak a pénzváltók. Egyszerű raklapokon állnak óriási tömbökben a papírpénzek. Itt kérem minden van…amerikai dollár, euró, etióp birr…Mindenki a maga kis bankja mögött ül, beszélget, olvas, arra pedig nincs szükség, hogy fegyverrel vagy biztonsági emberrel védje a súlyos kötegeket. A Korán tiltja a lopást, és kötelezővé teszi az alamizsna adását, a szegények és bajbajutottak megsegítését. Ez alól a fehér ember sem kivétel. Ennyi aggódó, jólelkű, tisztességes, segítőkész emberrel még nem találkoztam. Ha megálltunk az út szélén fotózni, avagy csak gyönyörködni a tájban, miden arra járó megállt, hogy segíthet-e valamit, van-e vizünk, minden rendben van –e velünk. Soha nem kértek és nem fogadtak el segítségükért pénzt, a jó szót is szerényen fogadták.
Kenya ennek szöges ellentéte. A kenyaiak már rég tudják, hogy a mzungu (vagyis a fehér ember) bőre alatt is pénz van, így nem hagynak egy perc nyugtot sem az embernek. Kivételt csak a vidéken, eredeti környezetben élő népek pl. az északi szamburuk, ill.a déli határ menti maszájok jelentenek. Ők is pénzből élnek, de szerény emberek.
Tanzánia maszájai nem kézi készítésű ékszerekkel, hanem a drágaköveket kereskednek. Képzeljünk el sok (rengetek) piros-kék kockás takarós (maszáj népviselet!) embert az utcán. Elég csak a megfelelő angol szavakat kiejtetünk, és a takarók sarkaira láthatattlanul odakötött csomók megnyílnak, millió csodálatos, csiszolatlan drágakőt elénk tárva. A tanzanit mellett a különböző színű turmalinok, zafírok, ametisztek és akvamarinok is eladók. Ha nem az utcáról, akkor a mobil irodáknak kinevezett hatalmas luxusterepjárókból is tudunk vásárolni. Arusha utcáinak drágakő üzletember Jazy, egy beszélgetés alkalmával engem is megajándékozott egy gyönyörű csiszolt ametiszt medállal, mélyítve az üzleti kapcsolatot.
Afrika közáp keleti részén azonban vannak sokkal barátságtalanabb múltú országok is. Rwanda máig nem heverte ki a 20 évvel ezelőtti tömegmészárlások okozta sokkot. Az itt élők valamennyien elvesztettek legalább egy családtagot a két szomszédos nép közti értelmetlen harcokban. Fejlődni akarásuk azonban példaértékű. Rwanad Afrika Svájca, hiszen rend, tisztaság és most már béke honol az országban. Millió hektárnyi teaültetvényük hosszú percekig örömet ad a szemnek.
Uganda múltja is sötét bár mozgalmas kesze-kusza vidám lakossága feledtetti ezt az utazóval. Gigantikus ananászok és Jackfruitok lelőhelye nem csak L-karnitin függőknek. 4-5 dollárért az ember úgy bevásárol déligyümölcsökből, hogy 3 napig degeszre eheti magát. Egy dolgot azonban nem szabad venni, az pedig az alma. Náluk ugyanis ez a déligyümölcs, és aranyárban mérik.
Utunk legnehezebb része a belső harcoktól még nem teljesen mentes Demokrakitus Kongói Köztársaság, pontosabban Goma, a fekete város, mely vulkáni alapra épült. Ide már bejutni sem egyszerű. Hiába volt érvényes vízum, meghívólevél, oltási könyv és kedves franciás köszönés és mosoly, 200 dollárért akartak átengedni a határon. Több órás egyezkedés után az ötödéért beengedtek minket, a helyről alkotott véleményünk azonban végig megegyezett: nyomasztó. Alig-alig fehér emberek, azok is csak harckocsival, fegyverzettel… nem túl ideális terep 2 lelkes fehér fotós fiatalnak.
Szerző: Dr. Kozári Karina
Képek: Dr. Kozári Karina, Lantai Csont Gergely
